Ötvenhat arcai
segédmunkás
( 1929-1957)
Harcolt:
Élünk című illegális lap
Kivégzés dátuma:
1957. 06.26.
Tóth Ilona az 1957. február 18-ai bírósági tárgyaláson így vallott a vádlott-társával való első találkozásáról:
„Gyöngyösivel való megismerkedésem úgy történt, hogy csőre töltött pisztolyát orrom elé tartotta, mondta, hogy ő e körzet parancsnoka. Én megmondtam, hogy máskor hagyja a portán a fegyvert, mert itt nem tűröm. Elmesélte, hogy volt az Andrássy út 60-ban, ahol félholtra verték. Tudtomra adta, hogy fegyverét soha nem hagyja el, haláláig megtartja, és tisztelni kezdtem, hogy ilyen fanatikus.”
Internetes forrás: http://beszelo.c3.hu/cikkek/toth-ilona#2002-f06-11_from_9 (A letöltés ideje: 2016. november 2.)
Gyöngyösi az ügyészségen így vallott az általuk terjesztett röpiratokról:
„Az én tudomásom szerint a röplapok nem irányultak a népi demokratikus rendszer megdöntésére, mi a munkások jobb megélhetéséért és az igazi munkáshatalomért harcoltunk, a kormányt is erre akartuk szorítani”.
In: Eörsi László: A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történei Levéltára – L’Harmattan Kiadó. Budapest, 2011. 301–302.
Eörsi István így emlékezett vissza egykori cellatársára:
„Gyöngyösivel többször is összesodort az élet. Alacsony, vörösesszőke, vállas fiatalember volt. Rekedten beszélt, sőt suttogott is, ami egyedülálló teljesítmény, csak rossz bűnügyi filmekben láttam ilyen figurát. »Mit gondolsz, madzag lesz?« - kérdezte időről időre gondterhelten. »Az ügyész fel akar lógatni«. »Dehogy lógatnak fel« - mondtam, mire felragyogott. »Persze hogy nem, nem merik megcsinálni, milyen alapon lógatnának fel, milyen alapon?«”.
In: Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre. Noran Könyvkiadó. Budapest, 2006. 109.
A tárgyaláson az utolsó szó jogán Gyöngyösi így védekezett:
„Vegye figyelembe a bíróság, hogy apa és anya nélkül nőttem fel. (…) Hogy most bíróság előtt állok, és hogy az eddigi életem ilyen volt, köszönhető azoknak az aljas szülőknek, akik eldobták gyermeküket, nem törődtek vele, hol hajtja le a fejét, vagy van-e egyáltalán hol lehajtania a fejét. (…) Soha nem iparkodtam, hogy emberek életére törjek, nem azzal a szándékkal vittük fel Kollárt, hogy megöljük, hanem hogy leigazoljuk és elengedjük (...)”. In: Eörsi László: A „Baross Köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok. 1956-os Intézet – Állambiztonsági Szolgálatok Történei Levéltára – L’Harmattan Kiadó. Budapest, 2011. 302.
Válogatás a Népszabadság híreiből a kivégzés napján, 1957.06.26. szerda
Maurice Thorez elvtárs nyilatkozata a Népszabadságnak
(…)A francia burzsoázia sajtója és rádiója mindenfajta társadalmi és kulturális szervezete a magyarországi ellenforradalmi zendülés idején, féktelen hadjáratot robbantott ki, hogy zavart keltsen a munkásosztályban: ennek a kampánynak sikerült hatnia a dolgozók egy részére. Ma már az érintett dolgozók zavara is teljesen eloszlott. Az azóta eltelt hónapok ugyanis gazdag politikai tanulsággal szolgáltak. (…)
(…) a munkások rájöttek, hogy a magyarországi ellenforradalmi puccs ebbe az egészbe illesztve nem más, mint annak a nagy imperialista kísérletnek alkotóeleme, amely alá akarja aknázni a szocialista tábor hadállásait, és új agressziós támaszpontok létesítésével fokozni akarja a zavart és a háborús veszélyt Európában. (…)
Bejegyzés helyett – az ellenforradalomról szóló kiállítás vendégkönyvébe
(…) A fasizmus, a barbárság jelképe, az embertelen aljasság szimbóluma, amely nem válogat, sohasem válogat. Marx? Herzen? Puskin? Vörösmarty? Petőfi? A szájuk tele volt Petőfi nevével, de azokat a könyveket, amelyek a világ legnagyobb országában százezreket tanítottak… tűzbe hányták. (…)
(…) Még mindig nem látjátok, micsoda pokoli következetességgel tartotta magasba egy nap még a „sztálinizmus elleni harc” bajnokait az ellenforradalom, mint valami bábszínház a faragott figuráit! S nem is egy hét múlva mát csendőrruhák nyilaskeresztek bukkantak fel a színpadon. (…)
Pártunk további erősödéséért
(…) A Magyar Szocialista Munkáspárt az ellenforradalom elleni fegyveres és eszmei harc tüzében éledt újjá s tömörítette maga köré a nép legjobbjait. (..)
A négyezer forintos menü
(…) Igazságos ez a fegyelmi döntés azért is, mert nem sújt súlyosabban, mint amennyire kell. … Venesz elvtárs önkritikája arra mutat, hogy a jövőben még jobban fogja ellátni munkáját. (…)
Negyven mázsa dzsemet készítettek a Kertészeti Kutató Intézet fertődi gazdaságában. (…)
Szót kér az olvasó – Ösztönzőbb bérezést!
(…) A teljesítménybér és a nyereségrészesedés igazságos elosztásával tényleg megvalósíthatjuk azt a régi jelmondatot, hogy miénk a gyár, magunknak termelünk. (…)
A Tóth Ilona és társai elleni perben a Kádár-kormányzat célja annak demonstrálása volt, milyen aljas, brutális gyilkosságokat hajtottak végre az „ellenforradalmárok” egy olyan eszme hatására, amelyet „támadó fellépésű, aktivitásra ingerlő, érzelmeket, társadalmi vihart és gyűlöletet szító” röplapokon és cikkekben terjesztett az értelmiség. Ennek alátámasztására kapcsoltak össze a perben egy gyilkossági ügyet az Élünk című illegális lap terjesztésével. Gyöngyösi Miklósnak, a per másodrendű vádlottjának mindkét ügyhöz volt köze, a megtorlás gépezete rá osztotta a közönséges bűnöző szerepét, demonstrálandó, hogy az ellenforradalomban börtöntöltelékek szövetkeztek az értelmiséggel a népi demokrácia megdöntésére. A Tóth Ilona és társai elleni perben nyolc ítéletet tekintettek esetében súlyosbító körülménynek, az ügyész pedig ezekre való tekintettel sem ajánlotta kegyelemre. Valójában nem volt megrögzött bűnöző.
Gyöngyösi Miklós Budapesten született 1929-ben. Gyermekkorát nevelőanyjával töltötte Szegeden. 1946-ban Aszódra került javítóintézetbe. Innen 1948-ban megszökött, és miután elfogása után a bíróság hatályon kívül helyezte a javítónevelését elrendelő ítéletet, 1949-ben Budapestre jött. 1952-ben két kisebb betörésért összbüntetésként hat év három hónap börtönre ítélték. Ormospusztáról szabadult 1956. október 27-én.
Budapestre sietett és először a Baross téri felkelő-parancsnokságon jelentkezett, majd november 5-én Angyal István csoportjához csatlakozott a Péterfy Kórházban. Itt röplapok készítésében segédkezett. Angyalék lebukása után került a Tóth Ilona orvostanhallgató gondjaira bízott Domonkos utcai kisegítő kórházba, ahol tovább folytatta társaival a Kádár kormánnyal szembeni politikai ellenállást. Gyöngyösi röplapokat terjesztett és jelentős szerepet játszott az Obersovszky Gyula és Gáli József fémjelezte Élünk című illegális lap előállításában és terjesztésében. Segédkezett abban is, hogy a nyomdát időről időre új rejtekhelyre szállítsák. Amikor december 5-én letartóztatták, épp egy stencilgépet szállított.
Többek között fegyverrejtegetéssel és izgatással vádolták meg, de a gyilkosság vádja volt a legsúlyosabb. E szerint Tóth Ilonával és Gönczi Ferenccel a kórházban brutális módon meggyilkoltak egy általuk ÁVH-snak gondolt embert, mert attól tartottak, hogy az lebuktatja az ott működő ellenálló csoportot. A gyilkossági vád kizárólag a beismerő vallomásokon alapult, azt a bíróságnak nem sikerült bizonyítania. A tényállásban foglalt körülményeket a laboratóriumi vizsgálatok cáfolták, a felállított kronológia, sőt az áldozat személye sem stimmelt. Első fokon a Fővárosi Bíróság B.-né Tóth Matild vezette tanácsa halálra ítélte Gyöngyösi Miklóst. Az ítéletet másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Radó Zoltán elnökletével jogerőre emelte, a minősítést pedig izgatásról szervezkedésben való részvételre súlyosbította. 1957. június 26-án kivégezték.