Ötvenhat arcai
raktáros
( 1930–1957)
Harcolt:
Corvin-köz
Kivégzés dátuma:
1957. 12. 30.
„A kommunizmust, mint egypártrendszert egyszer és mindenkorra fel akartam számolni, mert ezzel én soha nem értek egyet (…) Szerettem a hazámat, úgy láttam, hogy a két társadalmi rend harcában mi leszünk az ütközőpont, és ezt csak úgy kerülhetjük el, ha Magyarország független lesz.” E két cél, azaz a többpártrendszer megvalósítása és az ország függetlenségének megteremtése vezethetett oda, hogy Iván Kovács László, a corvinisták későbbi parancsnoka az 1956-os forradalomban részt vegyen.
Debrecenben született 1930-ban, édesapja horthysta minősítése és a vele a háború végén, Nyugaton eltöltött egy év minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy nem vették fel joghallgatónak. A közgazdaság-tudományi egyetem esti tagozatára járt egy évig, majd 1955–56-ban a József Attila Szabadegyetem hallgatója volt. Eközben bányászként és különböző adminisztratív munkákkal kereste kenyerét. „Mindenütt a labdarúgótudásom miatt alkalmaztak” – vélekedett erről később.
Részt vett 1956. október 23-án a tüntetéseken, ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél, sőt, tagja volt egy küldöttségnek, amely bejutott a Magyar Rádió épületébe, hogy tiltakozzon a karhatalmistáknak a tüntetőkkel szembeni brutális fellépése miatt. Másnap a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott. A harcokban mutatott bátorsága és megfontolt személyisége odavezetett, hogy megválasztották parancsnoknak. Ebben a tisztségében vett részt a fegyverszüneti és a nemzetőrségi tárgyalásokon. Október 28-án Nagy Imrének foglalta össze követeléseiket: az ország függetlenségének biztosítása, a szovjet csapatok kivonása, nemzetőrség szervezése a fegyveres felkelők bevonásával. A kormányhoz és a katonai vezetéshez eltérő módon viszonyult, s emiatt elszigetelődött a Corvin közi parancsnokság többi tagjától. Márton András ezredessel szemben például szívesebben látta volna Maléter Pált a honvédelmi miniszteri poszton. Ez vezetett november 1-jei leváltásához és Pongrátz Gergely főparancsnokká választásához. Iván Kovács első parancsnokhelyettes lett, és bekerült a Nemzetőrség Operatív Bizottságába is. November 4-én ő is felvette a harcot a szovjet csapatokkal. Társai azonban árulónak kiáltották ki, és a Kilián laktanyába akarták vinni kihallgatásra, de útközben megszökött. 1957 februárjában röpcédulákban szólított fel ellenállásra, Maléter Pál kiszabadítására szőtt terveket, és hozzáfogott egy illegális párt, a Turul megszervezéséhez. Programjában a forradalom idején is hangoztatott követelésekkel állt elő: szabad, többpárti választásokat sürgetett, független Magyarországot, a statárium beszüntetését, a bebörtönzött felkelők szabadlábra helyezését.
Letartóztatták 1957. március 12-én. Első fokon a Pest Megyei Bíróság Major Miklósné vezette tanácsa szervezkedés vezetésének vádjával halálra ítélte. Ügyében egy volt karhatalmista fogoly vallomása sem segített, aki hangsúlyozta, hogy Iván Kovács László a forradalom napjaiban is céljának tekintette minél több ember megmentését. Az ítéletet másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével jogerőre emelte. 1957. december 30-án kivégezték.
Iván Kovács László a kommunista párthoz fűződő viszonyáról és arról, hogy miért csatlakozott a fegyveres felkeléshez 1956-ban:
„Ha olvastam a Kommunista Párt történetét és Marx Tőkéjét, tetszett. Én is így szerettem volna valahogy – de a gyakorlatban mást láttam és hallottam –, és féltem a párttól… Később pedig azért fogtam fegyvert, mert nem akartam éhezni és éhezni látni másokat… Jogot akartam mindenkinek, mindenki számára – igazi egyenlőséget”.
In: Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó. Budapest, 2001. 182.
Részlet Iván Kovács László tárgyalásán elhangzott vallomásából:
„Október 25-én elmentem a Corvin közbe megnézni, hogy mi van ott. Ott nagyobb létszámú fegyveres csoportot találtam. Én is ott maradtam a fegyveresek között. (…) A parancsnokot kerestem, de nem találtam sem őt, sem a helyettesét. (…) Egy csoport megbízott azzal, hogy ideiglenesen legyek én a parancsnok. Én a parancsnokságot elvállaltam. (…) A Corvin közben az volt a jelszó, hogy aki magyar, az velünk van. Én is magyarnak tartottam magam…”
In: Eörsi László: Mítoszok helyett – 1956. Noran Könyvkiadó. Budapest, 2003. 43.
Egy volt ÁVH-s fogoly, Balogh István rendőr főhadnagy a bíróságnak 1957. szeptember 12-én benyújtott írásos nyilatkozatában többek között így írt Iván Kovács László 1956-os szerepvállalásáról:
„(…) a velem szemben tanúsított magtartásából ítélve, munkásember gyerekéhez méltóan viselkedett. (…) A vérengzést igyekezett elkerülni, azon volt, hogy minél több embert megmentsen, sok esetben a törvényekre hivatkozott”.
Eörsi László–Filep Tibor: „Jogot akartam mindenkinek”. Iván Kovács László emlékkönyv. Gold Book. Debrecen, 2007. 96–97.
A fellebbezési bíróság a következő érveléssel hagyta helyben az I. bíróság halálbüntetésről szóló döntését:
„ellenforradalmár mivoltában oly megrögzöttséget és elvetemültséget mutat, akinek megjavításában, megváltoztatásában a fellebbezési bíróság sem bízhatott. A fellebbezési bíróságnak tehát arra az elvi kérdésre kellett választ adni, hogy a legsúlyosabb büntetés kiszabása kizárt-e az ellenforradalmi szervezkedések, „mozgalmak” olyan elvetemült vezetőivel szemben, akik az államrend megrögzött ellenségei, de egyéni terrorcselekményt nem követtek el, illetve bizonyos fokig ellenezték a mások által elkövetett egyéni terrorcselekmények elkövetését is. A fellebbezési bíróság erre a kérdésre adott válaszában 1957. évi 34. tvr. preambulumára utal, ami a törvényerejű rendelet célját nem csupán a gyilkosok felelősségre vonásában határozta meg, hanem (…) az ellenforradalmi elemek végleges felszámolásában”.
In: Eörsi László–Filep Tibor: „Jogot akartam mindenkinek”. Iván Kovács László emlékkönyv. Gold Book. Debrecen, 2007. 98–99.
Iván Kovács Józsefné Rábai Margit, Iván Kovács László édesanyja így emlékezett fiatalon elhunyt gyermekére:
„Amikor kitört a forradalom, a férjem néhány nap múlva bement Pestre, és kereste a fiunkat. Meg is találta a Corvin közben, a felkelőcsoport parancsnoka volt. Hívta haza, de a fiam azt mondta, neki most ott a helye. (…) Nagyon szép, magas fiú volt, udvarias, halk szavú. Mindenkivel szépen beszélt, még a tárgyaláson azokkal az átkozottakkal is. (…) Az utolsó emlékem róla: láttam homályosan, viszik megbilincselve, és ő aggódva nézett vissza rám. Három nap múlva kivégezték”.
In: Eörsi László–Filep Tibor: „Jogot akartam mindenkinek”. Iván Kovács László emlékkönyv. Gold Book. Debrecen, 2007. 105.
Horváth Zsuzsa, Iván Kovács László egykori szerelme és pertársa így emlékezett arra, hogy Iván Kovács minden racionális érvelés ellenére Magyarországon akart maradni a forradalom leverése után is:
„Mit rimánkodtam Iván Kovácsnak, hogy menjen ki, mire vár, hát már szedik össze az embereket, ne tedd ki magad ennek, fiatalember vagy, 27 éves, a színe-java már kimenekült, akkor te mit akarsz. Szabályszerűen azt mondta, hogy ő nem menekül, mert ha a bajtársai meg tudtak ezért az elvért, célért halni, akkor ő nem hagyja el az országot, ő vállalja, ami őrá vár. Meg voltam ezen ütközve. Azt is mondta, hogy a parancsnok nem hagyja el a süllyedő hajót. Mondtam, hogy ne legyél már ennyire fellengzős, csak többet ér egy élő kisegér, mint egy döglött tigris vagy oroszlán. De nem lehetett őt meggyőzni (…)”.
In: Eörsi László–Filep Tibor: „Jogot akartam mindenkinek”. Iván Kovács László emlékkönyv. Gold Book. Debrecen, 2007. 109.
Népszabadság hírei a kivégzés utáni napon, 1957.12.31. kedden
(1957.12.30. hétfőn, a kivégzés napján nem volt megjelenés)
Téli Üdülés
A postásszakszervezet nagymarosi üdülőjében télen is sok a beutalt az ország minden részéről…