Nagy Imre

politikus
( 1896-1958)

Harcolt:

Kivégzés dátuma:
1958. 06.19.

„(…) mi az egész Nagy Imre-csoport kérdését nagyon szőrmentén kezeltük, nem nagyon mentünk tovább, mint először, amikor azt mondtuk, hogy csak hibát követtek el, utána azt, hogy megnyitották az ellenforradalom előtt az utat. Nem lehet ezt a kérdést így felvetni. Ennél tovább kell menni. Megmondani, hogy Nagy Imre árulást követett el. És arról is beszélni kell, miben nyilvánult ez meg. Ezeket a kérdéseket: semlegesség, nemzeti kommunizmus, nemcsak általában kell felvetni, hanem mint a párton belül megvolt és ma is meglévő irányzatot, megnyilvánulást.” Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának gyűlésén 1957 februárjában elhangzott értékelés előrevetítette a forradalom alatti miniszterelnöknek, Nagy Imrének a sorsát. A legitimitását kereső és a forradalmat megtorolni igyekvő Kádár-rendszer hosszas politikai előkészületek után végül 1958 nyarán rendezte meg a forradalom reprezentatív perét, amelyben az első számú vádlott az eredetileg a pártellenzék vezéralakjának számító Nagy Imre volt.

Nagy Imre Kaposvárott született 1896-ban. A munkásmozgalommal korán — az első világháború alatti orosz hadifogsága után — kapcsolatba került. 1921-ben tért haza, négy évig, a kizárásáig a szociáldemokrata pártban tevékenykedett. Rövid letartóztatása után előbb Bécsbe, majd 1930-ban Moszkvába emigrált. Itt a Komintern nemzetközi szervezet agrárszakértője volt, a háború alatt pedig a moszkvai rádió magyar adásait szerkesztette. 1944 végén a Magyar Kommunista Párt vezetésének tagjaként érkezett vissza Magyarországra. A következő években fontosabb vagy kevésbé fontos beosztásban, de folyamatosan tagja volt a kommunista vezetői tisztségviselői körnek: az Ideiglenes Kormányban földművelésügyi miniszter, 1946-ban rövid ideig belügyminiszter, 1950-52 között élelmezésügyi miniszter volt. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök. Első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedései — különösen a politikai elítéltek rehabilitása és az internálótáborok bezárására adott utasítás — megalapozták politikai hírnevét, az „új szakasz” politikáját azonban felmorzsolta a diktatórikus pártapparátust: 1955 áprilisában kizárták a pártból.

Amikor 1956. október 24-én újra miniszterelnök lett, az előző nap kirobbant tüntetés egyik legfontosabb követelése teljesült, ugyanakkor nehéz helyzetbe hozta Nagy Imrét. Nem csak a saját pártja baloldalával, hanem az utcára tódult tömeggel, a már kibontakozó fegyveres csoportokkal, és nem utolsó sorban a szovjetekkel is számolnia kellett. Békés válságkezelésre, kompromisszumokra törekedett, a szocialista Magyarország fenntartására, amely ugyanakkor semlegességében is a Szovjetunió felé orientálódik. Nevezetes rádióbeszédében október 28-án, széles körű népmozgalomként értékelte az eseményeket. Koalíciós kormányt szervezett, ígéretet tett az ÁVH feloszlatására, majd október 31-én bejelentette az ország függetlenségét és a Varsói Szerződésből való kilépése szándékát. A november 4-i szovjet támadás végül eltiporta a magyar forradalmat és vele a miniszterelnököt. Az intervenciót bejelentő drámai rádiószózata után Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre menekült. A romániai Sagnovba internálták, majd 1957. április 14-én letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Kegyelmet nem kért. Ahogy az utolsó szó jogán elmondott beszédében így fogalmazott: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. (…) Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” Az ítéletet 1958. június 16-án végrehajtották.

Nagy Imre és mártírtársai holttestét — tartva attól, hogy sírjuk a köztemetőben emlékhellyé válhat — a Kozma utcai börtön udvarán helyezték el, majd 1961 februárjában szállították át a 301-es parcellába, ahol a miniszterelnököt Borbíró Piroska fedőnéven temették el. Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós halálos ítéleteit a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. június 9-én hatályon kívül helyezte és az elítélteket felmentette, majd idén október 13-án a Kúria az ítéleteket semmissé nyilvánította. A forradalom mártírjait 1989. június 16-án ünnepélyes keretek között újratemették.

Takács Béla, aki a forradalom alatt belépett a nemzetőrségbe, 1956. november 4-e után pedig társaival illegális rádióadókat üzemeltetett így vallott Nagy Imréről:

„(…) Nagy Imrét nagyon szerettük, de valahogy nem számítottunk arra, hogy ez a nagyon tiszta, elvhű kommunista ember megpróbálja valahogy rendezni a dolgokat. Nem föltételeztük, hogy Nagy Imre meg tudná oldani ezt a borzasztó nagy gazdasági és morális csődtömeget, de valahogy Nagy Imre nevéhez – jogosan vagy jogtalanul – nagyon sok jó tapadt. A föllépése, a beszéde, az írásai – főleg a beszéde, mert ő annyira magyarosan tudott beszélni – nagyon szimpatikusak voltak. (…) amikor Nagy Imre beszélt, vagy írt az újságba, abban valahogy mindenki bízott, mindenki hitt, holott mindig hangoztatta, hogy kommunista. Mi a kommunistákra már amúgy keresztet vetettünk, de Nagy Imre más volt”.

Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet. Budapest, 2006. 29.

Dusóczky Tamás, informatikai szakember, aki a forradalom alatt sebesülteket mentett, majd 1956 decemberében Svájcba távozott, így számolt be arról, hogyan élte meg Nagy Imre 1953-as színrelépését:

„Nagy Imre első megjelenése az első kis törés volt Rákosi karrierjében, ezt azért látta az ember és röhögött a markába. De végeredményben Nagy Imre is moszkovita volt, úgyhogy nem arról volt szó, hogy most valami nagyon más jönne, csak hogy egy jót behúzott a másiknak. Kis káröröm volt az emberben. Persze az már kicsit biztató volt, hogy egymást verik. (…) Szóval nem a szabadság szelét éreztem, hanem az élet igazságát. (…)”.

In: Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet. Budapest, 2006. 31.

Vásárhelyi Miklós arról, hogyan vélekedett Nagy Imre az 1956. október 23-ai diáktüntetésről:

„Kedden délelőtt, amikor a Műegyetemen már gyülekeztek a diákok, készülődött a felvonulás, Losonczynál találkoztunk. (…) Az első pillanattól kezdve nagyon erős hangulati különbség volt köztünk, mert mindannyiunkat földerített a tüntetés híre, Nagy Imre viszont szemmel láthatólag rossz kedvében volt. Kijelentette, hogy ő kifejezetten ellene van a tüntetésnek. Két dolgot említett. Az egyik, hogy ez pártügy, és nem szabad kivinni az utcára, a másik pedig, hogy fél a provokációtól. (…) A tényt, hogy itt tüntetés lesz, egy órán belül az egész társaság tudomásul vette. Most már Nagy Imre sem vitatkozott. Aztán eléggé felvillanyozódott, mert már úgy vetődött fel a kérdés, hogy ennek a tüntetésnek biztosan komoly hatása lesz, hogy a vezetés rákényszerül a tárgyalásra. (…)”.

In: Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet. Budapest, 2006. 56.

Fazekas György újságíró, a Szabad Nép 1948–51 közötti olvasószerkesztőjének, 1956-ban Nagy Imre titkársági munkatársának visszaemlékezése az 1956. október 23-ai Kossuth téri Nagy Imre-beszéd elhangzásának körülményeiről:

„Nekivágtunk a tömegnek, és megpróbáltunk keresztülhatolni. Végül rájöttünk, hogy azt kell kiabálni: »Itt van Nagy Imre, most megy föl beszélni!« Valahogy bekerültünk a Parlamentbe, és gyalog mentünk fel az emeletre, ahol egy szobában Erdei Ferencet találtuk a feleségével. Borzasztó örömmel karon fogták Nagy Imrét. Aztán kinyitottak egy ablakot, mert abban a szobában nem volt erkély. Széket húztak oda, arra állt fel Nagy Imre, majd átlépett az ablakba, ott körülbelül szájmagasságra volt már beigazítva a mikrofon. És akkor kitört belőlem: »Te jó Isten, ki fog esni«. Így aztán Erdei és én két oldalról tartottuk, végig a beszéd alatt. (…) Már a megszólítás után – hogy »Kedves elvtársak!« – felmorajlott a tömeg. Nagy Imre valósággal megremegett, ketten is alig bírtuk tartani.

In: Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet. Budapest, 2006. 64.

Vásárhelyi Miklós arról, hogy Nagy Imre és támogatói milyen álláspontot foglaltak el a forradalom lehetséges politikai következményeivel kapcsolatban 1956. október 25-én:

„25-én délelőtt Donáthtal és Losonczyval bementünk a pártközpontba, kihívattuk a Politikai Bizottság üléséről Nagy Imrét, és beszéltünk vele. Losonczy és Donáth mint a Politikai Bizottság tagjai, illetve Donáth mint a Központi Bizottság titkára még egy másfél vagy kétflekkes írást is készítettek. Jellemző, hogy ebben az írásban is csak odáig terjed a követelés, hogy a párt vizsgálja felül a politikáját, és ne bélyegezze ellenforradalomnak a tömegek megmozdulását. Tehát szó sem volt róla, hogy mi a forradalom oldalán foglaltunk volna állást, hanem tulajdonképpen azt szorgalmaztuk, ami aztán 28-án be is következett, hogy valamifajta megértés jöjjön létre a most már bizonyos mértékben átalakított pártvezetés és a felkelők között. Ezt csak azért mondom, mert nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy mi abszolút tisztában lettünk volna az erőviszonyokkal, a helyzettel, az ország hangulatával. Mi kritikusak voltunk, de távolról sem olyan mértékben, mint ahogy kellett volna, és mint ahogy a helyzet megkívánta volna.

In: Molnár Adrienne – Kőrösi Zsuzsanna – Keller Márkus: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. 1956-os Intézet. Budapest, 2006. 116.

Részlet Nagy Imre 1956. november 5-i nyilatkozatából:

„(…) A nemzeti kormány kormányt egész tevékenységében a következő demokratikus és szocialista elvek és célkitűzések vezették: az elmúlt 12 esztendő nagy, történelmi, demokratikus és szocialista vívmányainak megőrzése és megszilárdítása (földreform, államosítások, szociális vívmányok stb.), népünk jogos nemzeti követeléseinek, Magyarország egyenjogúságának és függetlenségének biztosítása, ezeknek az elveknek az alapján béke és barátság a világ valamennyi kis és nagy nemzetével, különösképpen a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokratikus országokkal. (…) A nemzeti kormány igyekezett igyekezett támaszkodni azokra a demokratikus és szocialista erőkre, amelyek az elmúlt 12 év demokratikus és szocialista vívmányait képviselik és védelmezik s továbbfejleszteni akarják. (…) Kijelentem, hogy én és a nemzeti kormány kezdettől fogva (…) leghatározottabban fellépett és harcolt minden reakciós és ellenforradalmi törekvéssel szemben, a nemzetközi reakció minden beavatkozásával szemben. Meggyőződésem, hogy csakis a fenti elvek és célkitűzések megvalósítása és a reakciós és ellenforradalmi erők elleni elszánt és következetes harc, a népi demokratikus szocialista erők győzelme biztosíthatja népünk felemelkedését, szocialista jövőjét. (…) Szükségét érzem annak, hogy ismételten kijelentsem, az országnak ebben a válságos helyzetében, mint a kormány felelős vezetőjét mindvégig az a kommunista meggyőződés és lelkiismeret, népemhez és hazámhoz való hűség vezetett, amely négy évtizede át egész tevékenységemet áthatotta, és amelytől sem a múltban, úgy a jövőben semmi el nem tántoríthat”.

In: 1956. Szerk.: Szakolczai Attila. Osiris Kiadó. Budapest, 2006. 294.

Az 1958. június 11-ei tárgyalási napon Nagy Imre egyebek mellett a következőket mondta A magyar nép védelmében címmel Strasbourgban megjelent vitairatairól:

„(…) azt kívánom még akkor megjegyezni, hogy az én politikai nézeteimnek, azoknak a szempontokban, az állásfoglalásoknak az alapja, amelyet én képviseltem, amelyet itt a bűnperben mint Nagy Imre-politikát neveznek meg, itt van ebben az anyagban, le van fektetve, a nézeteimet ezekben kifejtettem. (…) Sem ellenforradalmi szervezkedés(ről), sem népi demokrácia megdöntéséről (nincs szó), hanem a szocializmusnak a magyarországi viszonyok között való megvalósítását szolgáló célkitűzéseket fejtettem ki. A júniusi politika elvi alapjait fejtettem ki”.

Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958. Politikai életrajz II. 1956-os Intézet. 426.

Snagovban írt feljegyzéseiben Nagy Imre egy helyütt így értékelte az 1956-os forradalmat és annak célkitűzéseit:

„Rövid pár nap alatt a fegyveres harc nemzeti fegyveres felkeléssé fejlődött, széles néptömegek részvételével (...) hatalmas népmozgalommá dagadt. (...) A forradalom szervezésére és irányítására mindenütt nemzeti vagy forradalmi bizottságok, munkástanácsok alakultak. Egységessé váltak a forradalom célkitűzései és jelszavai, amelyek a nemzeti függetlenség, szuverenitás, egyenjogúság és be nem avatkozás elvét juttatták kifejezésre. Ezek a követelések, amelyek a forradalmi felkelés, a nemzeti szabadságharc progresszív tartalmát képezték, és szorosan összeforrtak a szocialista vívmányok védelmével és a szocialista demokratizmus kiterjesztésének követelésével, mélyen bent gyökereztek a legszélesebb néptömegekben. (...) jogos nemzeti követelések voltak, amelyeket régen meg kellett volna oldani.”

Részlet a Snagovi jegyzetekből. Internetes forrás: http://www.nagyimreemlekhaz.hu/hu/nagy-imre.html (A letöltés ideje: 2016. november 3.)

Nagy Imre arról, hogy mi történt 1956. október 23. után Magyarországon:

„A magyar nép ellen, nemzeti érzései, becsülete és önérzete ellen a legalávalóbb, a leghazugabb vád az ellenforradalmiság vádja. Ez az egész nemzet arculcsapása. (...) A magyarországi szovjet megszállást és annak fedezésére ürügyül kellett kitalálni a magyar „ellenforradalomról” szóló mesét. Magyarországon nem volt ellenforradalom. (…) Egy népnek nemzeti léte fő feltételeiért, nemzeti eszméiért folyó harca, amelynek zászlajára a függetlenség, szabadság, egyenjogúság van írva (...) nem lehet ellenforradalom. Ez a harc – nemzeti forradalmi felkelés.” Részletek a Snagovi jegyzetekből.

Internetes forrás: http://www.nagyimreemlekhaz.hu/hu/nagy-imre.html (A letöltés ideje: 2016. november 3.)

Nagy Imre állásfoglalása a Kádár-kormány legitimitásáról:

„Azok után, hogy még soha senki úgy meg nem sértette a magyar népet nemzeti önérzetében és becsületében, mint a november 4-ét követő események során, lehet-e a mai vezetés méltó képviselője a nemzeti gondolatnak és méltóságnak? [...] A tények ereje bizonyítja, hogy nem, mert szolgalelküségük nem ismer határt. Senki sem mossa le róluk a hazaárulás jogos vádját. [...] A magyar nemzeti tragédia Rákosival indult és Kádárral teljesedett be. Olyan bűnt követett el a nemzet ellen, amelyet ő már nem tehet jóvá soha: hazaáruló.”

Részlet a Snagovi jegyzetekből. Internetes forrás: http://www.nagyimreemlekhaz.hu/hu/nagy-imre.html (A letöltés ideje: 2016. november 3.)

1958. június 14-én az utolsó szó jogán így szólalt fel Nagy Imre:

„Igen tisztelt Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa! Elnök Úr! Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyításkiegészítés, és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. (…) a bizonyításkiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban is éppúgy, mint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet, felelősségemet. (…) Igen tisztelt Népbíróság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem. (…)”.

In: Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958. Politikai életrajz II. 1956-os Intézet. 428–429.

1958. június 15-én Nagy Imre a következőket mondta a kegyelemre vonatkozó bírói kérdésre válaszolva:

„Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, (hogy) pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítélet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni, az én ügyemben is. Úgy érzem súlyos tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek”.

In: Rainer M. János: Nagy Imre 1953–1958. Politikai életrajz II. 1956-os Intézet. 430–431.

Nagy Erzsébet a következőképpen emlékezett vissza arra, miként értesült a Snagovban tartózkodó család Nagy Imre 1958. június 16-ai kivégzéséről, és hogyan reagáltak a családtagok a szörnyű hírre:

„Miközben a gyerekek mit sem sejtve kint bolondoztak, kergetőztek az augusztusi napsütésben az udvaron, az ebédlőben a román tiszt odadobta az asztalra az Előre júniusi példányát, azzal a megjegyzéssel, hogy kommunista önfegyelemmel vegyük tudomásul a befejezett tényeket. A Nagy Imre-perről szóló közleményből értesültünk arról, mi is történt. Aztán anyukával úgy határoztunk, meg kell mondani a gyerekeknek az igazat. (…) El akartuk kerülni, hogy esetleg a gyerekek fejéhez vágják, milyen sors jutott apjuknak, nagyapjuknak. (…) Szívesen elfelejteném azt a rettenetes jelenetet. Mind a kettőnek hullottak a könnyei. A fiam akkor 11 éves volt, ő talán jobban felfogta nagyapja elvesztését. (…) Sokkos állapotba került, az őrséghez beosztott felcsernő nyugtatót is adott neki. (…) Kati akkor hatéves volt, ő is csak sírdogált szegénykém. Ez napokon keresztül így ment. (…) Rendkívül nehéz volt lelkileg rendezni, mert semmi sem változott körülöttünk, egymással és a fájdalmunkkal voltunk kényszerűen összezárva. Anyuka – sokan emlékeznek rá – világéletében roppant fegyelmezett asszony volt, de akkor ágynak dőlt. Zokogott. Több óra elteltével aztán azt mondta: »talán jobb is, hogy így történt, mert Imre nem tudott volna tovább élni úgy, hogy hűtlen legyen önmagához«. Mindezt én is mélységesen átéreztem. Csak az az út volt számára járható, amit végül is önmagának választott abban a szituációban”.

In: Vezérlő csillagom. Nagy Erzsébet közéleti emlékkönyve. Szerk.: Jánosi Katalin és Csoma Gyula. Nagy Imre Alapítvány. Budapest, 2012. 75–76.

Jánosi Katalin egy interjúban így idézte fel nagyapja, az 1958-ban kivégzett Nagy Imre alakját:

„(…) Személyes emlékeimben a kedves, drága nagypapára emlékezem. Őt azért szerették, mert mikor ’45-ben hazajöttek a Szovjetunióból, egészen más fazonú ember volt, mind viselkedésre, mind külsőre, mint a Moszkvából hazatérő »moszkoviták«. Kicsit joviális, igazi parasztember kinézetű bácsi a bajuszával. Volt egy kis tájszólása, ami még egyedibbé, kedvesebbé tette alakját. Kislányként igazából azt szerettem, ha rossz sora volt és kitették a közéletből, mert akkor sokat volt itthon, játszhattunk, beszélgethettünk vele, felolvasott nekünk. A szüleim dolgoztak, nagyanyám főzött, ő pedig foglalkozott velünk. Rendkívül kedves, humorkedvelő, játékos, »huncut« ember volt. Szeretett enni, inni, szerette a csinos nőket. Nekem igazi, kedves nagyapám volt”.

Naszvadi Juidth: A mi ’56-unk. Figyelem Kiadó. Budapest, 2016.

Válogatás a Népszabadság híreiből a kivégzés napján, 1958.06.19.

Gyűlés után

(…) most sokan hallgatnak, hogy rájuk ne üsse valaki: „ez októberi hang…” (…)

(…) egyszer lejött az igazgató, s ott a műhely közepén valami szóváltásba került egy munkással, akit nem számoltak el rendesen, s az a vita hevében olyasmit mondott, hogy itt kilopják a pénzt az ember zsebéből. Erre odavágta neki Stupiák elvtárs: „ez októberi hang…!”. Azóta ebből szólásmondás lett az öntödében, s ok arra, hogy az emberek legyintsenek: „Én rám ne mondja senki, hogy ellenforradalmár vagyok. Inkább hallgatok.”

Együtt a jövő felé

(…) „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” (…) Hiába szervezkednek ellene egy évszázada a Szentszövetség fejedelmi uraitól Hitlerig és az amerikai trösztvezérekig a régi rend védelmezői: a kommunizmus lángját, amely évszázdok óta és az emberekben, nem lehet kioltani. (…)

Újabb vízi úttal gazdagodik hazánk – Elkészült a tiszalöki hajózsilip

(…) A 17 méter széles, 85 méter hosszú zsilip segítségével a Tisza nemcsak a tiszalöki erőmű mellett, hanem egészen Dombrádig, egyes időszakokban Záhonyig is hajózható lesz. (…)

Több mint 300 000 nyereményt sorsolnak ki júniusban

Június 28-án és 29-én kerül sor a II., III. és a IV. Békekölcsön 1958. első félévi sorsolására. Ezúttal a 308 ezret is meghaladja a kihúzott nyeremények száma, a nyeremények összege pedig mintegy 80 millió forint lesz. (…)

A humanizmus kalózai

Dulles úr sajnálkozik. Miután keddi sajtóértekezletén ismét kifejtette jólismert hidegháborús nézeteit a világpolitikai kérdésekről, hirtelen fordulattal megjegyzéseket fűzött Nagy Imre és bűntársai ügyében hozott ítéletekhez. Az amerikai külügyminiszter „rendkívüli sajnálatát” fejezte ki, majd durva, rágalmazó kijelentéseket tett a magyar néphatalomról és dühödten támadta a Magyar Népköztársaságot. (…)

(…) Amerika urai nem sajnálják a vért, ha forradalmárok, békeharcosok és függetlenségért küzdők véréről van szó. Had folyjék, patakozzék, ha kell, csakhogy az Egyesült Államok hatalmi érdekei érvényesüljenek. De sajnálkoznak, könnyeket hullatnak, ha ellenforradalmárokat, a néphatalom árulóit éri el megérdemelt sorsuk. (…)